Tökfőzelék a megérzéseimre hallgatva

Ma még tudtam venni két kis zsenge főzőtököt a piacon (avagy a jól időzített másodvetésből még vannak finom alapanyagok, egészen az első komoly fagyokig). Mellette egy másik néni gyönyörű és illatos (nekem ez utóbbi visz mindent! - ha csak szép, akkor megelégszem a látvánnyal és szívfájdalom nélkül otthagyom) kaprot árult. Nálam most igen kevés kapor van már, úgyhogy itt is lendítettem egy kicsit az üzleten.

Itthon pedig gyorsan el is készítettem belőle a következő főzeléket ebédre:

A tökök szárát levágtam, és kitaláltam, hogy ezúttal nem reszelni fogom őket, hanem inkább késsel összevágni. Nosza! Vékonyan meghámoztam, majd elvágtam hosszában 4-6-8 felé (vastagságtól függően, nem volt egyenletes, úgyhogy szakaszonként más-más számú darabra), majd azokat összefogva 4-5 mm-es szeletekre (magjuk szinte még nem volt, úgyhogy a belső kikanalazásától eltekintettem; tulajdonképp hámozni se lett volna muszáj). Aztán egy mély serpenyőben kevés olajon elkezdtem megpárolni, nagy lángon, időnként megkeverve egy falapáttal. Rátépkedtem a csokor kaprot, és beleforgattam. Megkóstoltam, és úgy éreztem, hogy egy kis só jót tenne neki. Mikor megfelelő állagúnak ítéltem a tököt (már nem nyers, de még roppanós; nem sok idő kell neki ehhez!), addigra kicsit több levet engedett már, mint amennyit jónak tartottam, úgyhogy szórtam rá egy kis zabpehelylisztet, és összekevertem. Szépen besűrűsödött. Elzártam alatta a lángot. Újabb kóstolás eredményeképp megállapítottam, hogy még egy kis almaecet nem rontaná el. Belekevertem hát azt is.

Nagyon ízlett, így, a maga egyszerűségében. Méltó búcsú egy időre a nyártól.