Te mióta főzöl, és miért?

Régóta, és számos okból. Kifejtem bővebben is, mert Cukroskata - akitől a kérdést kaptam - meg esetleg mások is ennél azért többre kíváncsiak.

Gyerekkoromban otthon egész változatos repertoár volt hagyományos ételekből, Horváth Ilona szakácskönyve alapján (mármint erre később jöttem rá, hogy meglepő összefüggés van a tálalt ételek és a széthullott könyv tartalma között). Dédnagymamám meg rengeteget sütött, meg házi tésztákat gyúrt, meg baromfiudvara volt, meg nyilván főzött is, csak számomra a sütés sokkal érdekesebb volt. Lehetett kérni bármit, meg a tésztaformázásnál segédkezni is (az óvodában zavart, hogy piszkos lesz a kezem a gyurmától, úgy látszik, itt nem - lehet, hogy Mama nem vette olyan komolyan, hogy jaj, szegény gyerek összekoszolja magát :) Egyébként apukám is tud főzni, nem sok félét, de azokat igen kiválóan.

Anyukámnál a sütés sokáig hiányzott - mindig volt más, akitől volt házi sütemény. Egy darabig. Utána viszont borzasztó nagy rákészülés árán lehetett néhanapján kiérdemelni egy kis "puskatésztát" (keksznyomós kekszet). Élesztős dolog még véletlenül sem fordult elő, mert az élesztő, jaj!

Később is úgy sütöttünk, hogy én összeraktam a tésztát ("rossz nézni" megállapítások kíséretében, merthogy nem túl szakszerűen gyúrtam, de valahogy csak összeállt mindig - most őszintén: nem ez a lényeg?), ő meg megsütötte, és családilag megettük. Persze előbb-utóbb az élesztőt is ki kellett próbálni. Hiszen ha mindent úgy csinálok, ahogy kell (könyvben le van írva), akkor jónak kell lennie! Legtöbbször tényleg az is volt! Nem értem, miért kell mindent túlmisztifikálni :)

Mostanában sem épp a megszokott felállás van nálunk, anyukám szokott telefonálni nekem (véletlenül sem fordítva, mint ugye elvárható lenne :) sütireceptért, illetve reformosítási szaktanácsért - aztán alkot. Egyébként finomakat, csak a kísérletezést rám bízza, és a bevált receptek közül kéri el, ami tetszik neki.

Első befőttjeimre is emlékszem: apukám meghozta a telekről biciklikasban a meggyet, de anyunak valami fontosabb dolog jött közbe, nem ért rá berakni. Előtte láttam már, hogy megy, meg egy-egy aprósággal segítettem is, de most egyedül csináltam végig, a dunsztolás kivételével. Közben persze lépésenként kérdeztem, hogy mit és mennyit, de amúgy remekül ment a dolog. 26 üveggel lett, épp tele egy egész polc a spájzban a nagy polcon (természetesen a szemmagasságban lévőt választottam). Az egészben a vicc az volt, hogy a befőttek közül igencsak a meggyet kedveltem legkevésbé (még most sem az a kedvencem :)

Amikor meg úgy éreztem, hogy a főzéstanulásnak is itt az ideje, azt egy kis kerti munkával egybekötve képzeltem el. Vagyis bejelentettem, hogy szeretnék a kertben egy darabot bevetni répával, gyökérrel, zellerrel, paradicsommal, stb., és ami terem, abból tanulni főzni. A dolog ott siklott meg, hogy igen esős nyár volt, hetekig állt a víz a kertben (ilyen azért korábban sose fordult elő), így semmi se lett a veteményből (nem csak az enyémből, semmiből). Főzni azért - ennek ellenére - csak megtanultam :)

Hat év kollégista lét és kötelező menza pedig megerősített benne, hogy érdemes volt! Én pedig még viszonylag sokat megettem az ott feltálalt dolgokból (mégis mindig megkaptam, hogy válogatós vagyok - pedig csak az égett, a túl cukros, a túl sós és a túl zsíros kaja maradt ott mindig, no meg a húsos kifli és az uzsonnakrém, mert ennek már a kinézete is rémes volt). Akkor azt mondtam, hogy soha többet menza, meg rendszeres máshol evés: inkább főzök; lehet ugyan, hogy csak egyszerű dolgokat, de azokat legalább úgy, ahogy én szeretem.

Első barátomnál láttam életemben először hiper-modern, felszerelt konyhát. Minden beépített, mikró, mosogatógép, állítható hőfokú villanysütő lámpával és átlátszó ajtóval, gázlángok és villany főzőlapok, Zepter készlet, kenyérsütő gép (akkoriban még nem lehetett ám csak úgy venni, külföldről hozatták), meg mindenféle elektromos csodaeszköz. Ahhoz képest nem ettek jobbakat, mint mi. Nyilván más volt az alap repertoár (meg az alap szakácskönyv is), de alapvetően nem voltam hasraesve. (Különben most se gondolom, hogy a felszerelésen múlik.)

Náluk leginkább úgy szerettem alkotni, ha nem nagyon látták, mert akkor csinálhattam mindent a jó kis hagyományos módszerekkel, nem kellett odafigyelni, hogy kihasználjam az eszközöket (egynémelyiknek amúgy sem értettem a hasznát és működését). Végülis ha az eredmény finom volt (naná, arról gondoskodtam!), akkor nem izgatta őket a folyamat. Remek érzékkel olyan ételeket készítettem, amit náluk nem volt szokás (mert bonyolultnak gondolták), de amúgy enni szerették. Például rizsfelfújtat (meg igazi stíriai metéltet, meg madártejet). Meg aztán elkezdték előadogatni a családi recepteket, amik bonyolultság okán voltak mellőzve. Egyszer még a nagymamának is vittünk olyan sütit, amilyet valamikor ő rengeteget készített (de akkoriban már nem csinált ilyesmit) - és teljesen el volt ámulva! A barátom büszkén mondta is, hogy különben én nagyon jól főzök, mást is!

Aztán a következő barátomnál is érdekes gasztronómiai élményekkel lettem gazdagabb. Náluk ettem először chutney-t (anyukája hozta Amerikából), meg náluk kezdtem el megismerkedni a keleti fűszerekkel és ízvilággal. Ott ittam először igazi, szálas teát (brutálisan erős volt, nem bírtam meginni "üresen"). Ott ismertem meg a muffint, a barátom személyesen készítette el, és együtt falatoztuk még melegen. No igen, ő tényleg tudott főzni, fiú létére (az előző is azt mondta, de aztán kiderült, hogy azt úgy kell érteni, hogy tejbegrízt tud, ha az anyukája áll mellette, és mondja, hogy mikor mit kell csinálni - pedig még egy speciális edény is rendelkezésre állt a művelethez, amiben nem lehetett leégetni). Szóval itt le voltam nyűgözve :) (Az összeköltözésig meg nem jutottunk, hogy én is komolyabban csillogtathattam volna a főzőtudományomat.)

Aztán az albérletben a mini lakás mini konyhájában (tényleg akkora volt, hogy ha leültem a közepére, onnan mindent kényelmesen elértem) remek dolgokat főztem magamnak. Elég szűk költségvetésből, úgyhogy megtanultam, hogy a Tesco Gazdaságos sorozatból mit lehet kihozni. Ott szoktam rá a tésztákra (vizsgaidőszakban "indult a sajtostészta-diéta" - avagy gyors, kiadós, és még a Forint/jóllakás mutatója is kedvező), meg jó ideig a sült kacsaszánytő is rendszeresen asztalra került (aztán hirtelen nagyon drága lett, akkor más, olcsóbb alapanyag után néztem). Kifigyeltem, hogy az általam használt dolgok közül mi forog az akciós körben, és alkalomadtán spájzoltam. Ott készült a narancslekvár prototípusa (Tesco akciós narancsból, amiért többször is fordultam, hála az ingyenbérletnek), amitől teljesen odavolt a tulaj (aki amúgy a szomszédban lakott). Rászoktam az üveges tésztaszószokra, meg kitaláltam, hogy szezonban fillérekből megoldható mindez házilag, még akkor is, ha a hozzávalókat meg kell venni. Otthon meg is oldottuk (jól jöttek az üvegek :)

Itt már erősen leszokóban voltam a cukorról. Sőt, a befőzés már egy ideje édesítővel ment otthon, mert lett a családban cukorbeteg, és a külön készítés helyett inkább mindenkinek úgy lett (így nem kellett jelölgetni, meg a felbontott befőttnél arra figyelni, hogy ki eheti és ki nem). Előtte sem voltunk édesszájúak, most meg simán lecseréltük a cukrot édesítőre. Mindenben. Tiltakozásra sem emlékszem. Aztán valahogy külön lakva, magamnak főzve is így maradtam.

És végre semmi alá nem tettem be a család szerint szent és elmaradhatatlan hagymát! A pörkölt alá se! És nem dőlt össze a világ, csak nekem esett jobban az étel :) Meg néha az is előfordult, hogy köret nélkül ettem meg a húst, az meg egész gyakran, hogy nem készítettem levest.

Első szolgálati lakásomban konyha mint olyan, az nem volt. Persze ez nem zavart abban, hogy az előtérben legyen egy kis polc, azon egy villanyrezsó, meg mellette a mikró. Hűtő a szobában, mert az ide már nem fért. Mosogatás a fürdőszobában. Otthonról hozott befőttek az ágyneműtartóban. A körülményekhez képest lakomáim voltak! Végülis csak sütni nem tudtam, más egyebeket kis találékonysággal megoldottam. Rengeteg currys csirkét ettem, erre nagyon emlékszem (a helyi közértben a csirke volt a legszimpatikusabb hús). Meg itt már kicsit bővebb volt a keret (saját fizetés!), lassacskán kezdtem rászokni a minőségibb dolgokra is (már ha be tudtam szerezni, mert azért egy kisvárosban ez nem mindig olyan egyszerű - szegedi egyetemi éveim után nagyon falusiasnak éreztem). Apropó saját fizetés: az elsőből egy lábaskészletet meg egy evőeszközkészletet vettem - azóta is használom mindkettőt.

Következő szolgálati lakásom ehhez képest szuper tágas volt (igaz, az elrendezés ritka béna volt, és az egér itt is beépített tartozék - az a cincogó fajta persze :). De volt konyha!!! Igaz, hogy az ajtón belépve rögtön az fogadott, ami ugye nálam "műveleti terület", tehát bárki jött, mindig azt látta, hogy rendetlenség van nálam. De végre elfért a (saját) tűzhely, meg volt (kincstári, beépített) mosogató, konyhaszekrény, hely a (szintén saját) hűtőnek... Csak kamra nem volt, dehát ahhoz már szokva voltam.

Immár nekem is lett kenyérsütő gépem, használtam is rengeteget. Itt kezdtem tudatosabban odafigyelni arra, hogy miket eszek, és leépíteni a műanyagtartalmat (Norbi könyveinek hatása). Kollegáim persze szentül hitték, hogy a mai fiatalok (így én is) már nem tudnak főzni. Hogy megdöbbentek, mikor kiderült, hogy én még azt is tudom, mi az a chutney! :))) És igenis főzök, mert lehet, hogy kényelmesebb a menza, de okom van rá, hogy inkább magamban bízzak.

Még egy fontos momentum: ekkoriban kezdtem gasztroblogokat olvasni. És csodálni. Ekkor még egyáltalán nem gondoltam, hogy valamikor majd írni is fogok. Ahhoz meg kellett ismerni többet is. Meg még többet. Meg belátni, hogy mindezek mellett én még tudok valami újjal szolgálni.

Most, az immár saját házamban nem nagy a konyha, de nem is a bejáratnál van. Nem is modern, és az elektromos eszközöktől is inkább szabadulok, mint veszem őket. Van kamra is meg sufni is, meg az évek során összegyűjtögetett berendezés, megtoldva a ház tartozékát képező darabokkal. Itt lettem vegetáriánus, és itt követem el mindazt, amiről ebben a blogban szó van. Itt szoktam rá a nagy mértékű kísérletezésre (korábban is nyitott voltam rá, de azért ennyire nem harapózott el). Korábban a befőzés mindig otthon (szüleimnél) ment nyáron, most itt messze jobb a felhozatal alapanyagból, úgyhogy megfordult a rend: üresen jön az üveg és teli megy haza. Persze jön teli is, olyan tartalommal, amit én nem készítek (pl. üstben főtt sárgabaracklekvár).

Szeretek is főzni, meg akik rajtam kívül már kóstolták a főztömet, azt mondják, tudok is. Szeretek alkotni a konyhában, és sokszor kikapcsolódás, mikor ott tevékenykedem. A legjobb ötleteim gyakran főzés közben támadnak (nem csak főzéssel kapcsolatban - például az érettségi tételekhez a feladatötleteket is zömmel főzés közben találtam ki, és firkantottam le a hűtőre mágnesezett papírra). Szeretem élvezni a saját alkotásomat, ami azért egész jól közelíti az ízlésemnek megfelelőt, meg pontosan tudom, hogy mi van (és mi nincs) benne. És - mint ez a blog mutatja - még írni is szeretek róla :)

Nem maradt más hátra, mint hogy továbbadjam a kérdést, méghozzá Reninek, Briginek és Adéle-nak.