Káposztás tészta

Sose főztem még ilyet, meg gyerekkoromban se szerepelt az otthoni repertoárban, csak a menzán. Volt, ahol sósan, meg aztán volt, ahol cukrosan. A közös az volt bennük, hogy egyik se ízlett.

Viszont miért ne lehetne úgy csinálni, hogy még jó is legyen? Abban természetesen már a főzés elkezdése előtt biztos voltam, hogy a sós változatra pályázom. Az viszont, hogy pontosan milyen is legyen, csak a készítés közben ugrott be.

Előszöris feltettem melegedni a vizet a tésztának. Aztán felaprítottam egy kis fej káposzta felét. Személy szerint se aprítógép, se gyalu/reszelő segítségét nem szoktam igénybe venni hozzá; a vágódeszka + éles kés eszközparkra esküszöm a témában. Így persze "szálas" lett, de a kupacot pár helyen még átvágva már nem is vészesen. Mély serpenyőben olajat forrósítottam, aztán rádobtam a káposztát. Időnként megkeverve megpirítgattam, hagyva, hogy néhol barnás legyen (de nem égett!). Közben a víz is felforrt; sóztam, és beleöntöttem a tésztát (negyed csomag durumbúzás fodros nagykocka), majd lefedtem és elzártam alatta a lángot. Már épp fűszereztem volna a káposztát, mikor eszembe jutott, hogy a só + bors kombinció helyett ha szójaszósszal öntöm nyakon, akkor az az ízesítés mellett a színének is jót tesz. Öntöttem hát hozzá egy kicsit (legfeljebb egy evőkanálnyi ha lehetett; sokat nem érdemes, mert sós), és azzal is összepirítottam. Közben letelt a tészta főzésideje is, ezért leszűrtem, majd összekevertem a káposztával, és már kész is volt a finom vacsora. Optimista módon készítettem róla egy amatőr képet, aztán elfogyasztottam, most meg leírom a készítés módját, hogy biztosan ne merüljön feledésbe. Kár lenne érte :)

(Megjegyzés: szójaszószból természetesen csak olyat veszek, ami nem karamelltől barna - sőt, cukor se legyen benne, meg glutamát se!)