Szaloncukor (vagy valami olyasmi)

Már egészen beletörődtem a klasszikus szaloncukor nélküli karácsony gondolatába (ahogy korábban írtam róla), de azért valahol, mélyen mégiscsak foglalkoztatott a kérdés, hogy valami módon a cukorszirup-ügyet megkerülve kellene szaloncukrot készíteni. Persze most mondhatja bárki, hogy a cukormentes szaloncukor amolyan fából vaskarika, és ezzel nem is téved nagyot.

Aztán az Aszalt szilvás mákfelfújt fogyasztása közben... Nem kiáltottam fel, hogy „Heuréka!”, mert azt már más, máskor, máshol, másnak kapcsán megtette, de úgy éreztem, hogy számomra körülbelül akkora jelentőségű ötlet ugrott be. Pár percig még gondolkodtam rajta, lehetséges nyilvánvaló gyenge pontok után kutatva, de mivel ilyet a hozzávalók összeszedéséig nem találtam, nem maradt más hátra, mint a kísérlet.

Aminek a végeredménye ez lett (na jó, ötször ennyi, de ilyen):

A csomagolnivaló kitalálása után a klasszikus rojtos papír előállítása meg már gyerekjáték: csak sütőpapír és alufólia kell hozzá, és többet összefogva a rojtozás is gyorsan megvan.

Így lesz mégis „hitem szerinti” szaloncukor karácsonyra.

Ja igen, a lényeg: a recept. Vagyis inkább leírás, mert úgy érzésre csinálom, nem méricskélve. Szóval a „nagy ötlet” a mákfelfújt alapjából jött: sűrű, lisztes kötőanyag, ami kellően jellegtelen ízű, de masszívan összetartja a krémet. Mivel a kókuszos volt az áhított íz, a szín érdekében a barna lisztet rögtön le is cseréltem keményítőre. S persze egy szaloncukor ne legyen annyira vajas. Így kb. 1 dekányi olvasztott vajhoz tettem 3 kanálnyi keményítőt, és úgy 2-2,5 dl vizet, hogy felfőzve jó sűrű legyen. Aztán a tűzről levéve kavartam bele annyi kókuszreszeléket, amennyit csak felvett (ez úgy jó 10 dekányi). Meg persze folyékony édesítőt is, ízlés szerint (kóstolgatással eldöntve, mennyi is az annyi). És egy kis vanília kivonat sem rontotta el. A langyos masszát kézzel szaloncukornyi darabokra formáztam, majd fogpiszkálóra tűzve olvasztott csokiba mártottam. Második nekifutásra arra is rájöttem, hogy ha utána fogpiszkálóstul hungarocellbe szúrva hagyom megszilárdulni a bevonatát, akkor még „talpa” sem lesz. És már lehet is csomagolni. Ennyiből kb. 30 darab lesz, mínusz amit elkóstolgattam közben :-).

Azóta felfedezett gyenge pont: 3-4 napnál tovább nem tartható el, mert romlásnak indul. Vagyis a fára talán mégsem ilyet fogok aggatni...

Frissen viszont nagyon ízlik, egy áthatóan kókuszos, de egyáltalán nem tömény desszert. Vagy lehet szaloncukornak is nevezni?

(Aztán variációkra is lettek ötleteim, a teás-sütimorzsást ki is próbáltam, de messze nem lett olyan sikeres, mint a kókuszos. Utána úgy döntöttem, hogy kísérletezés helyett az egyebekből inkább mást csinálok, ez meg legyen mind kókuszos. Illetve a zseléssel még kacérkodom, de ez a csokiba mártogatás nem megy túl profin - így lehet, hogy a zselét inkább gyümölcskocsonya formájában tálalom majd.)