Van zsákjában minden jó…

… piros alma, mogyoró, igaz? Meg mi még?

Gyerekkoromból rengeteg csokira emlékszem, meg szaloncukorra, narancsra (ez akkoriban nagy szó volt ám!), no és az elmaradhatatlan virgácsra. A gyümölcsöt szinte azonnal elpusztítottam, aztán jött a dió, mogyoró – amit persze előbb meg kellett törni, illetve megkérni valakit, hogy törje meg nekem :-) A szaloncukorból is megettem a zseléset, a többit csak megnéztem, aztán szépen visszacsomagoltam, s karácsonykor felkerült a fára – én meg reménykedtem, hogy valaki majd csak megeszi. Különösen a konzum szaloncukrot találtam furcsának, aminek a csomagolása is színtelen volt (sima alufólia, meg persze a rojtos papír), és a belseje is csupasz. Aztán ott voltak a csokik. Más gyerek talán együltő helyében felfalta volna azokat is, én meg igen apránként eszegettem, illetve próbáltam rásózni a családtagokra. Merthogy nem annyira rajongtam a csokiért, már akkor sem. Főleg, ha ismeretlen fajta volt. Emlékszem, a Balaton szeletet például csak úgy voltam hajlandó megenni, hogy anyukám megmagyarázta, hogy ez olyan, mint a nápolyi, csak van rajta még egy pici csoki, meg szépen be van csomagolva. Aztán akadt cukor is, amiből a Fruttin kívül nem nagyon ízlett a többi. Ezekre meg mindig azt mondták, hogy nem szabad rágni, hanem szopogatni kell. Időnként aztán belefutottam olyanba, amit hiába szopogattam, az bizony nem akart elfogyni. Egy idő után már semmi íze nem volt, meg színe se sok, de a mérete az határozottan tartotta magát. Később jöttem rá, hogy az bizony rágógumi volt, a békebeli gömbrágó :-) Egyszer hozott nekem a Mikulás kis piros műbőr pénztárcát is, amit még nyakba is lehetett akasztani. Meg színes mézes puszedlit, ami karácsonyfadíszként végezte, lévén meglehetősen kemény. No és furcsamód mindig került rengeteg csokimikulás is, amit meg lereszelve pudingra raktunk (nyárig simán kitartott, főleg, ha húsvétkor meg sok nyuszi alakú ilyen izé gyarapította a csapatot), én meg szépen kisimítottam a papírját.

Elég hamar megsejtettem, hogy a Mikulás valójában nem úgy létezik, hogy egy kedves öreg bácsi egyetlen éjszaka a szánon végigjárja a világot. A nagy nap előtti este anyukám mindig megkérdezte, hogy ha jön a Mikulás, a bejárati ajtónál vagy az ablakomnál engedje be – naná, hogy az ablakot mondtam mindig! Persze sosem sikerült ébren maradnom, hogy meglessem :-) Ez a szános történet meg ott sántított, hogy ha nem volt hó, a Mikulás valahogy akkor is jött, amikor kellett neki. No és mindenféle ünnepségen ott volt, és ha elég közel engedtek, hogy verset mondjak neki, akkor mindig úgy éreztem, hogy olyan fiatalos arca van… De amikor előhozakodtam az elméletemmel, sosem hittek nekem.