Hajdinamorzsa

Avagy hogyan nem sütöttem hajdinalisztből palacsintát... Merthogy annak indult, csak úgy látszik, nem őröltem elég finomra a hajdinát a kézimalommal. Mondjuk már a bekeverésnél gyanús volt, de úgy gondoltam, hogy ha ázik eleget, akkor majd jó lesz. Jó is lett, csak épp megfordítani nem lehetett a sütéskor. Viszont olyan jó morzsás állagú lett, mire a műanyag lapáttal felvakartam a serpenyő aljáról és pirult még egy kicsit, hogy különösebben nem bánkódtam miatta.

A hajdinát vízzel összekevertem, majd egy éjszakát állni hagytam. Reggel öntöttem hozzá egy kis étolajat, meg vizet is, mert alaposan besűrűsödött. (Ez a lepény volt a kiinduló ötlet.) Vékonyan kiolajozott serpenyőben kezdtem sütni, palacsintányi vastagságban, aztán felkapargatva morzsa lett belőle. Miután beláttam, hogy a palacsinta formátum ilyen módon nem érhető el, nagyobb adagokban sütöttem meg a többit. Ezt kicsit tovább kellett kavargatni, de ugyanolyan jó lett. Zakuszkával finom volt. (Lehet, hogy feltaláltam a sós ízvilágú császármorzsát? :)

Egy részéből aztán csak lett palacsinta is úgy, hogy vízzel elkevert zabpehelylisztet adtam még hozzá (így nem lett csomós), majd további vízzel megfelelő állagúra hígítottam. Így már minden további nélkül meg lehetett egyben fordítani. Nem lett persze nagyon vékony, de az íze kárpótolt. Ebbe is sós tölteléket raktam, ezúttal feta sajtot (lehetett volna valami kencét alkotni belőle, de különösebben nem vonzott a téma; felszeleteltem a sajtot, beletekertem, és kész).