1996 szeptembere, Szeged egyik középiskolája, abban is az egyik végzős osztály terme, Tóth Béla tanár úr filozófiaórája.
Máig emlékszem, ahogy némi félelemmel mentünk neki ennek a tantárgynak: vajon tényleg olyan lesz, mint a történelem? Tényleg filozófusok életét kell majd megtanulni? Tényleg elvont szövegeket kell majd olvasni, ráadásul sokat? Mindezt egy vacak kis heti 1 órás tantárgy miatt; ahelyett, hogy a felvételire készülnénk?
Aztán kiderült, hogy egyáltalán nem erről fog szólni a dolog. A tanár úr a címben szereplő dolgot tűzte ki mottónak az éves tanulmányok elé. Azt mondta, ez fontos, és majd beszélgetünk róla, hogy miért, meg szó lesz olyan dolgokról az óráin, amik segítenek abban, hogy mindezt gyakorolni tudjuk. Úgy is lett: megismerkedtünk a világvallások alapjaival, no nem azért, hogy higgyünk bármiben is, csak hogy fogalmunk legyen a legelemibb dolgokról. Beszéltünk az amerikai elnökválasztásról, meg az ottani rendszerről, és persze a magyar viszonyokról is: no nem napi politika szintjén, hanem megint alapelveiben. Hogy fogalmunk legyen a dolgokról, mielőtt bármit is ítélkeznénk. Szó volt aztán a nyilvános beszédről, meg az előadásmódról, meg számtalan érdekes dologról, ami közben felmerült. Talán még az ógörög bölcsek is előkerültek, bár természetesen nem a száraz adatok szintjén. Jómagam csodáltam, hogy a tanár úr mennyire tájékozott rengeteg területen, olyanokon is, ami messze nem a szakjaihoz tartozik. S hogy mindez nem valami elvolt tudás, hanem a világ értelmezésének eszköze. Meg sem lepődtem, mikor aztán érettségin, mint felügyelő tanár, érdeklődéssel beleolvasgatott a korábban beadott dolgozatokba, s a szóbelin ugyanilyen kíváncsisággal hallgatta a más tantárgyakkal kapcsolatos feleleteket.
12 év telt el azóta. De még most is gyakran eszembe jut a mottója, meg ami mögötte volt. Akkoriban még csak sejtettem - osztálytársaimmal együtt - hogy van benne valami. Most már tudom. S nem azért, mert ő megmondta, hanem mert én megtapasztaltam. Meg, folyamatosan tapasztalom. Kell a tolerancia, hogy elfogadjuk a másságot. Nem kell egyetérteni, de bántani se azt, aki máshogy gondolja.
A mai információáradatban honnan tudhatjuk, hogy mi az igaz, s mi nem? Egyáltalán, van-e mindenben abszolút igazság? Amit most igaznak tartunk, azt annak fogjuk-e tartani 1, 10, 100 év múlva, vagy azután? Miért kellene elfogadni olyan dolgokban is a többség vélekedését, amiből a többféle is jól megfér egymás mellett? Tényleg minden változás egyben fejlődés is? Vagy van köztük "visszafejlődés" is? S ha igen, ki dönti el, hogy mi melyik csoportba tartozik? És mi alapján hozza meg ezt a döntést? És egyáltalán, el lehet-e dönteni egyértelműen, hogy ez jó, amaz meg rossz?
Igen, ahogy beszélünk, ahogy írunk, az is mond rólunk valamit. Ahogy az öltözködésünk is, és bizony az is, amit megeszünk, amit a családunk asztalára teszünk. Meg ezernyi más dolog még. Igen, nekem is van véleményem, bizonyos dolgokban elég határozott, másokban meg kiforratlan. Meg a tapasztalatok hatására folyamatosan formálódik. A blogomban nem átallom leírni mindezt, a saját szavaimmal, a saját stílusomban. A blog már csak egy ilyen műfaj. Nem akarok senkit meggyőzni, csak bemutatom, hogy így is lehet gondolkodni, és ennek szellemében így is lehet élni. Ezért lehet szeretni, lehet nem szeretni, vagy épp lehet bizonyos dolgokkal egyetérteni, bizonyosakkal meg nem. Az értelmes vitára mindig nyitott vagyok. A gáncsoskodásra, az okoskodásra nem. Én is látok sokaknál olyat, amit magam nem tennék, mert nem tartom jónak. De nem teszek ezért bántó megjegyzéseket. Most őszintén, jobb lenne, ha az összes húsos recepthez, vagy az összes cukros süteményhez beírkálnék mindenkinek valami negatív minősítést? Egyszerűen csak ahol túl sok az ilyen, oda nem megyek rendszeresen olvasgatni. Mert nem az én stílusom. De ha már odamegyek, akkor kellő alázattal szemlélődöm; és örülök, hogy az illető megosztotta mindazt a nagyközönséggel. S ha azt látom, hogy ő így van harmóniában magával meg a világgal, akkor még tisztelem is őt. Ez az ő útja. Nem kell egyfelé mennünk, nem kell ugyanúgy gondolkodnunk - nem vagyunk egyformák. És talán épp ettől szép a világ.
Természetesen ehhez is fontos a jó alapanyag (a piacról megoldom): a legjobb a kifejezetten savanyítani való, kissé "lapos" alakú káposzta, de ha épp nem sikerül ilyet szerezni, megteszi a gömbölyű is. Aztán kell egy üveg, aminek erősen szűkül a szája, így a lé alatt marad mindig a tartalma. Aztán a káposzta szeleteléséhez egy deszka meg egy jó éles kés. Nekem legalábbis így sikerül kézsérülés nélkül a darabolás :) Először félbevágom, majd vékony szeleteket faragok le belőle, a torzsáját ezúttal kihagyva (nyersen megenni finom, "jutalmul" a nagy munka után). Fűszerezésnek tengeri só, de csak érzéssel (az ebben az állapotban enni kellemestől azért legyen valamivel sósabb - ha nem elég sós, akkor nem savanyodni, hanem penészedni fog). A lesózva kicsit állni hagyott káposztát jó szorosan betömöm az üvegbe, s ha nem engedett elég saját levet a sótól, akkor egy kis vízzel pótolom ki, hogy jól ellepje. A tetejére meg egy szelet száraz kenyér jön (lehetőleg rozs, meg főleg amilyen épp van), s hogy könnyű legyen majd eltávolítani, egy vászondarabba vagy konyhai papírtörlőbe csomagolom. Kistányérral lefedem, és langyos helyre teszem (bágyadt őszi napsütés is megteszi, illetve télen fűtőtest közelébe). Célszerű alá is tenni egy tányért, mert amikor beindul, akkor kifuthat. Arra ügyelek, hogy mindig ellepje a lé, szükség esetén vízzel pótolom, illetve egy tiszta evőeszközzel időnként lenyomkodom a káposztát. 2-3 nap elteltével eltávolítom a tetejéről a kenyeret, de még hagyom savanyodni tovább. Miután elkészült, hűvös helyen tárolom, már persze ameddig el nem fogyasztom :)
